2011 június 18-án fogtam magam , jó pár cuccot és elindultunk Angliába szerencsét próbálni. Érettségi bizonyítvány átadása után két nappal már robogtunk Sopron felé, ahol átléptük a határt.
Amikor vártuk hogy átléphessünk azt kívántam bárcsak megállíthatnám az időt vagy lefagyaszthatnám. Kiszállnék az autóból és elteleportálnám magam haza. Haza, ahol biztonság van, minden a régi kerékvágásban megy, és értem amit beszélnek. Mert bárki bármit is mond mennyire jól beszéli az angolt egy két külföldön balul eltöltött nyaralás után rájön, hogy amit az iskolában tanulsz az minden csak nem angol. Sőt még az érettségid sem jelent semmit. Hát még a középfokú nyelvvizsga.
Egyedül érzed magad. Nincs melletted senki aki támogatna, akire számíthatsz ha baj van. Roppant kellemetlen érzés hogy a munka köré építed az életed és bármilyen munkát elvállalsz. Magadra maradsz, és a túlélés a cél. Mindenki alulról kezdi, és nem számít milyen végzettséged van , ha látják benned azt a pluszt bárki lehetsz. Akár vezető pozícióba is kerülhetsz . Te szabod magadnak a korlátokat, viszont ez azzal jár hogy lemondasz mindenről. Szabadidőről, barátokról és családról.
A kérdés az, hogy szeretnéd e csinálni? Hozol e ennyi áldozatot hogy megtedd?
Ha szerencséd van akkor bekerülsz egy olyan céghez vagy étteremlánchoz ami szerződést ad. Ami mindennél fontosabb : biztos munkát és megélhetést.
Ha nem vagy szerencsés akkor marad az amit a legtöbben csinálnak.
Reggel 6-kor beülnek az irodába és várnak 8 -ig, mikor az adott cég felhívja az ügynökséget , hogy kell neki x ember a mai napra. Érkezési sorrendben választják ki az embereket, tisztára mint a rabszolgatartó időkben. Szóval ha lekésted a buszt reggel mert éppen még a " jóreggeltkeljmárfel" kávédat szürcsölgetted az pech. Ennyi miatt csúsztál el napi ötven angol fonttól, ami lehet hogy a következő heti buszbérletedet jelentené. Ha bejutsz a szerencsés tíz-tizenöt ember közé az azt jelenti hogy mehetsz dolgozni tízre.
Odaérsz a cég telephelyére, és már mehet is a munka. Este hatig szól a műszak, de a legtöbbször túlórázol amit nyilván elvállalsz. Két okból. Az egyik az az, hogy plusz pénz ami mindig jól jön, a másik az, hogy kell a jó pont hátha beraknak állandó munkásnak. Este 11- éjfél körül hazaérsz, és másnap minden kezdődik elölről.
Így telnek a hónapok. A megélhetésért küzdesz. Itthon pedig azt hiszik hogy minden az öledbe hullik, és mennyire jól élsz. Habzsolod az életet, rengeteg szabad időd van és tele vagy pénzzel. Persze ez mind lehetséges KIVÉTEL ERŐSÍTI A SZABÁLYT , de úgy vélem mindenkinek az elején volt a legnehezebb. Valaki megelégeli ezt az életet, és hazajön, mert feladja . Hiányzik neki a családja, az élete és nem akar többé IDEGEN lenni. Vannak az erősebb jellemek akik addig küzdenek még nem szereznek biztos állást, felépítik az életüket apránként és a jobb élet reményében még maradnak... Az már más kérdés kinek mi a jobb élet. A jobb élet egyenlő a pénzzel? Vagy a jobb élet egyenlő a boldogsággal? Ellentmondások ezek, amiket minden ember máshogy él meg. S persze vannak azok még többre vágynak. Nem csak felépítik az életüket, de még feljebb és feljebb törekednek. Nagyon sokat fejlődnek leginkább mentálisan. Beíratkoznak felsőbb intézményekbe és több kitartás van bennük mint sok brit állampolgárban. Tesznek azért az országért ahol élnek, beilleszkednek és harcolnak. Erős jellemek. Bátran kijelentem és persze ez a saját szemszögemből nézve ők azok, akik bárhol a világban képesek helyt állni. Jómagam is az utóbbiba tartozok. Beíratkoztam főiskolára nulla nyelvtudással, végigmentem a diákhitel herce-hurcán nulla angollal. Telefonok ide -oda, időpont egyeztetések, ilyen papír olyan papír, jövedelem igazolás éssatöbbi. Igen, volt hogy idegennek éreztem magam az órákon, mert egy kukkot nem értettem abból amit hablatyoltak de megtettem. És tudjátok mit? Rohadt büszke voltam magamra mikor hazamentem, vagy elvégeztem egy modult. Nem azért mert nagyképű vagyok, csak mert nem értékeljük a képességeinket. Nem merünk magunkra büszkék lenni. De igenis legyél büszke ha elérsz dolgokat az életben. Főleg apró dolgokra! Mert nem a vég elérése a cél, hanem a véghez vezető út . Sokat sírtam, sokat voltam elveszett egy idegen országban de nem adtam fel és harcoltam. Elvégeztem az egyetemet és megkaptam a papíromat. Hivatalosan is fotós lettem.Még tovább akartam menni. London legjobb művészeti egyetemén szerettem volna tanulni. Nem álltam meg, négyszer jelentkeztem mire behívtak meghallgatásra de sajnos a nyelvvizsga pontjaim nem voltak elegek így az utazás mellett döntöttem.
Őszintén szólva egy világ omlott össze bennem. Hirtelen minden gondomat felnagyítottam és nem akartam továbbezt csinálni. Már annyira közel voltam. ... s hirtelen minden apró darabokra hullott szét. Egyedül 22 évesen nőként elindultam!
65kg-os hátizsákkal, a gépemmel és nagyon kevés pénzzel . Tudtam hogy stoppolni fogok, hogy sokszor nem lesz mit enni, vagy éppen álomra hajtani a fejem de belevágtam. Aludtam idegennek tűnő kedves emberek kanapéján, akik főztek nekem, elláttak élelemmel és biztonságot nyújtottak arra az éjszakára. Aludtam olcsó motelben és stoppoltam hogy eljussak A-tól B-be.
Megbántam e? Nem.
Idegennek éreztem e magam? Igen, nagyon sokszor. De boldog voltam és büszke magamra. Büszke hogy meg mertem lépni, kitörni a társadalmi normákból és fél évig három országot bejárni úgy, hogy önkéntesként "beépültem" családokhoz közösségekhez. Fotózhattam, rendkívüli embereket ismertem meg ,és mindenekelőtt tanultam.
Azt hogy bárhol is vagy a világban idegen vagy. Nem számít ki mit mond. Idegennek lenni nem rossz dolog. Sőt! A lehető legjobb érzés a világon.
Terianyu Pszichomókusa
Utolsó kommentek