Furcsa érzés, amikor az az ember áll a színpadon akivel együtt élsz. Jobban izgulsz mint ő, pedig neked nincs miért.  Lazán felsétál a színpadra, s lenyom egy fél órás koncertet úgy, hogy közben engem néz és kancsintgat. Na ezt kapd ki Mrs Bean. Igen! Neked kacsint az a rákkenróllsztár! Nem túl sok ember volt de pont így volt jó. Kellő bakizások, fél órás csúszás de így volt jó. 

A zenekar tagjai is jófejek, lassan ideje lenne összepacsizni velük komolyabban!

Ahogy állt Ő a színpadon csak néztem és mosolyogtam. Mosolyogtam mert szerencsésnek érzem magam hogy az élete részese lehetek, s mindezt megosztja velem. Rémisztő hogy napról napra egyre jobban belé esek mint az a bizonyos vak ló.

Az a baj , hogy nem tudom ennél jobban hova tudnék még jobban? Mondjuk  szeretni?

Mindezek mellett amit a koncerten éreztem, s az az utáni koncerten leírhatatlan.  Egyfajta összetartozást, vagy ki ahogy nevezi. Jó látni, hogy ezek az emberek mennyire összetartóak és ami a legfontosabb. Lelkesek! Lelkesek a zene iránt , ami köré felépítik életüket. Pedig ha tudnánk mennyi gyakorlás van ezek mögött. Mennyi összeveszés barátnőkkel, mennyi le nem mondott közös program a családdal és elvonulás esténként!  Mennyi közös zenélés a haverokkal, közös sörözések és nevetések.... Jó dolog valahova tartozni.

Ilyenkor rádöbbenek hogy hiányzik a fotózás.  Hiányzik az hogy biciklire üljek, nyakamba vegyem a várost és csak fotózzak. Bármit ami megtetszik. Picit fél embernek érzem magam a gép nélkül. Habár mindig azt mondják ne bánkódjunk, hisz ha elengedünk valamit egy jobb és újabb dolog jön helyette. Hát. Már alig várom.

Eleinte azt hittem, hogy nincs érzékem a fotózáshoz és hogy csak ez is egy múló hobbi. De azt hiszem ebben tévedtem. Ha múló hobbi lenne nem hiányozna.

Reméljük egyszer... ;)

PuszipacsiBéke

Terianyu pszichomókusa