Kedves Olvasóim! ( már hogyha akadnak olyanok akik azok után, hogy hónapokra eltűnök még olvasnak)

 

Úgy pörögnek az események , hogy lassan követni sem tudom.

Nos visszaolvasván az utolsó bejegyzésemet kissé sok dologról maradtatok le.

Kezdjük ott, hogy kultúrközfogisként picit unalmas volt a 8 óra semmittevés! Aztán egyre és egyre jobban beleástam magam a helyi újság szerkesztésébe, felkértek események fotózására, és a végén azon találtam magam, hogy még élvezem is a cikkek írását bármiről is legyen szó.

Na jó, nem kell arra gondolni hogy olyan ez mint a Times vagy a Telegraph de egy 6ezer lelket számláló ( ezt a szakszót is az újságíró tanfolyamon szereztem)településen ( városban) ez igenis nagy szó.

Eddig két dolog miatt olvasták kevesen az újságot. Egyrészt azért, mert össze-vissza volt dobálva időrendszerűt lenül  a téma a havonta megjelenő számba, a másik pedig az, hogy semmi másra nem használták az emberek csak arra, hogy krumplit hámozzanak rá, jobb esetben a toalettben olvasták. ( na az a ciki ha ez már a jobbik eset.)

Tehát a kevésbé szimpatikus kis hölgyike negatívként élte meg az újságírás örömeit, némi vita után a főnökkel rádöbbentette arra, hogy nem akar tovább nálunk tevékenykedni aminek némileg örült az egész iroda.

Így jöttünk képbe mi a családi vállalkozásunk. Pályázatot írtak ki, amelyre csak szakképzett embert vehetnek fel.  Már akkor ott motoszkált a fejemben... Igen, nekem írnom kellene, újságot és tvt szerkeszteni. Aztán jött a váratlan hideg zuhany. Ja, hogy ebben a városban minden a politikáról és valljuk be a korruptságról szól?! Akkor ugrott az egész. Engem ne fenyegessen senki, ha nem közlök le valamit az egyik képviselőről amint éppen hazudozva ígéretet tesz erről-arról.

Jó nekem a kultúrközfogi. Aztán megkaptam az ajánlatot. Még rá sem bólintottam, de már úgy beszéltek hozzám mintha én lennék a főszerkesztő. Nem éreztem magamban azt a vezető szerepet aminek ilyenkor kötelezően meg kell lenni. Csak annyit akartam elérni, hogy az újságban ne legyenek ilyen rettenetes képek mert ez valljuk be.. Botrány. Amikor a főcímlapon egy pixelháborús kép van, nem figyelve az arany-metszés szabályaira, a kép felbontására és a háttérre. Azt hiszem Mr.  Koca ( tényleg ez a főiskolás lektorom neve) agyvérzést kapott volna kétszer ha ilyet adok ki a kezemből.

A főnökség elhitette velem hogy tényleg tudnám csinálni, hát zseniális fotókat csinálok és szakmabeli is vagyok.. De én akkor is azt mondtam hogy több pénzt kérek. Nem fogok 52ezerért dolgozni. Ja és nem azért mert a pénz boldogít. De úgy érzem nem lehetünk elég szerények ha a munkánkról van szó, és Louise Hay könyvében olvastam, ne sajnáljuk a másikat. Kérjük el azt amit úgy érzünk reális ár a munkánkért.  Ezért javasoltam dupla fizetést (valljuk be, manapság ki ír újságot 100ezer forintért?)

A pályázat jegelve lett, nincs megfelelő ember, hisz én nem vagyok alkalmas vezető pozícióra, másra gondoltak. Viking úrra. Nincs mit szépíteni először a féltékenység és a harag tombolt bennem. Szeretem imádom , de úgy éreztem nekem kellene ott lennem. Tudnám csinálni csak biztatás kell.

Idővel beláttam, ha egyedül kellene ezt az egész kalamajkát csinálni már biztosan feladtam volna.

Ketten  összecsiszolódva kiválóan működünk együtt, amiben ő jó abban én kevésbé és a legjobb hogy  teljes mértékben szabad kezet kapok fotózásban, képszerkesztésben és újságírásban is.

.....folyt köv....