Napos reggelt!

Valahogy mindig megfogalmazódik bennem már este, hogy körülbelül miről akarok írni másnap reggel. Kivétel az álmoknál ami elég sűrűn van. Na az spontán jön.

Ma reggel üresen ébredtem.  Néha úgy érzem hogy a napjaim elég üresen telnek. Eltelnek ugyan, de a legtöbb része agyalással, tervezgetéssel ami annak a jele hogy megőrülök. Nem tudok várni. Sőt. Utálok is várni. Tehetetlennek érzem magam olyankor. Türelmetlen vagyok.Feszült. Úgy érzem egy helyben toporgok ahelyett hogy felfedezném a világ adta lehetőségeket. 

Van egy tibeti mondás miszerint nincsenek problémák csak megoldandó dolgok.

Már belefáradtam a megoldásokba. Nem lehetne megfulladni a saját önsajnáltatásomban?

Ismételten csak bolyongok. Nem találom a helyem. Csak vagyok.  Próbálom magamból árasztani a pozitívságot és a kedvességet, de most inkább fejbe durrantanék mindenkit. Igen. Én a nagy béke párti.

Hogyan alakul ki az önsajnáltatás? Miért? Miért érezzük azt hogy kudarcot vallunk valamiben? Mi a kudarc? Mit jelent az , ha elbuktál?

Van egy idézet a fürdőszobámban, amelyet jobb lenne többször olvasgatni.

" Neither I loose or win I always learn."

Jó lenne fel is fogni ennek az üzenetét.

Ismét abban a bizonyos kútban vagyok, de mostmár egyre mélyebben és mélyebben.  Ki akarok mászni de csúszik az oldala, s mindig visszapottyanok.

Úgy érzem vagy skizofrén vagyok, vagy szimplán hülye.

Egyik napom varázslatosan kib@tt húdepozitív, minden szép és jó. Sokat nevetek, vidámkodok és annyira jó. Aztán hirtelen ha egyedül vagyok... mintha egy üres szobában lennék, ahol sötétség van. Semmi fény, csak a sötétség.

Ülök a szobában és várok. Várom hogy legyen valami. Hosszú folyamat ez a várás. Nem az fáj hogy sötét van, és egyedül vagyok. Hanem az hogy várni kell. Nem történik semmi.

Mindig a hétvégét várom. Hogy utazhassak és láthassam. A hétvégén úgy éreztem teljesen megnyílt felém. Olyan helyekre vitt el és olyan történeteket mesélt el a gyerekkoráról, amit nem sok embernek ha jól éreztem. Varázslatos volt hallgatni ahogy mesél, és közben picit én is átéltem mindazt amit ő. Félig olyan volt, mintha már gyerekkorunk óta ismernénk egymást, és én is ott lettem volna vele, félig pedig az újdonság varázsa járt át. 

Mindig meglep, mennyi új dolog van amit nem tudok még róla, de mégis úgy érzem ismerem.

Annyi helyre elvinném itt. Hogy átélhesse csak egy töredékét is annak amit én átéltem. Csak a jókat. Hogy picit még közelebb engedjem. Ennél is jobban. Félek akkor már ijjesztően közel lenne, és azt mondaná ez túl sok. Megfojtom. Kiváncsian várom meddig bírja még a sok idiótaságomat és negatívságomat.  Mindig attól félek , hogy egy olyan üzenetre ébredek amiben azt írja hogy idióta vagyok, menjek el orvoshoz. Ő most kilép az életemből, és hogy kezeltessem magam . A vicc az egészben, ha veled vagyok nincs az hogy agyalok dolgokon. Nincs az a kétségbeejtő érzés hogy mi lesz velem, nincs életcélom és csak bolyongok.  Akkor csak várok és élvezem az adott momentumot. Azt hiszem olyankor tényleg csak a jelen van.

Az az igazság hogy rohadt viccesen és önzőn hangzik. De melletted akarok ébredni minden reggel. A kócos hajaddal és az összeborzolt szakálladdal.  ( violin mode on)

A mókás dolog az egészben, hogy fél óra alatt mentálisan úgy felpofozol és helyre raksz ami nem sok embernek sikerült ha lent voltam. Mondjuk ennyire való igaz soha nem voltam mint mostanában. Hogy csinálod ezt?! Fél óra és tényleg elhiszem hogy vagyok valaki. Álmokkal, vágyakkal , tehetséggel mind az írás és a fotózás felé. Néha elhiszem hogy jó vagyok.

Felébredhetek?

Ments meg.

Megbolondultam.

#semmisemtartörökkéajóéletbeismár. #pofozdfelmagad

Ölel

Pszichó