Tavasszal mindig arra gondolok,
hogy a fűszálak milyen boldogok:
újjászületnek, és a bogarak,
azok is mindig újra zsonganak,
a madárdal is mindig ugyanaz,
újjáteremti őket a tavasz.

A tél nekik csak álom, semmi más,
minden tavasz csodás megújhodás,
a fajta él, s örökre megmarad,
a föld őrzi az életmagvakat,
s a nap kikelti, minden újra él:
fű, fa, virág, bogár és falevél.

Ha bölcsebb lennék, mint milyen vagyok,
innám a fényt, ameddig rámragyog,
a nap felé fordítnám arcomat,
s feledném minden búmat, harcomat,
élném időmet, amíg élhetem,
hiszen csupán egy perc az életem.

Az, ami volt, már elmúlt, már nem él,
hol volt, hol nem volt, elvitte a szél,
s a holnapom? Azt meg kell érni még,
csillag mécsem ki tudja meddig ég?!
de most, de most e tündöklő sugár
még rámragyog, s ölel az illatár!

Bár volna rá szavam vagy hangjegyem,
hogy éreztessem, ahogy érezem
ez illatot, e fényt, e nagy zenét,
e tavaszi varázslat ihletét,
mely mindig új és mindig ugyanaz:
csodák csodája: létezés… tavasz!

‪#‎VárnaiZseni‬: Csodák csodája

 

Hivatalosan is tavasz van. No meg Húsvét.  Jó pár éve idén, hogy nem ünnepeljük a Húsvétot, Nyuszit vagy Feltámadást. Ki ahogy nevezi. Valahogy az ilyen családi ünnepeknek mindig vége van, ha az egyik fél elköltözik otthonról. Valahogy minden megváltozik . Már nem olyan lesz semmi. 

Emlékszem gyermekként a Húsvét előtti szombaton sürgés forgás, lakás díszítés, kocsonya főzés, sütemény készítés volt. A konyhába menet megcsapott a frissen füstölt kolbászos vajas kenyerek illata, a sonka levében főzött tojást szeleteltem apró koromban, székről támaszkodva a konyhapultra.  Furcsa.

Hogy eltelnek az évek.Jó visszagondolni. 

Hétfőn már reggel fél hétkor jött az első locsoló, aki minden évben ugyanaz volt. Tibi, a helyi akkor 33 éves mozgássérült. Mindig nagyra becsültem a kitartását. Habár magának köszönhette a balesetét, de olyan kitartó volt. 33 évesen elvesztette jobb lábát, mert alkoholtól ittas állapotban feküdt az út szélén, és egy kamion nem látta, így ráment a lábára. Amputálni kellett, és onnantól kezdve műanyag lábbal közlekedett. Biciklizett, dolgozott keményen . És ugyanúgy ivott. Nem vetem meg. Elveszteni a lábadat ilyen fiatalon nem könnyű.Sajnos nem tudta felemészteni. Sajnáltam. Később a környéken "falábútibi" lett a beceneve, noha műanyag lába volt.

Nagyon korán jött minden évben, és órákon át itt ült.  Édesanya soha nem akarta elküldeni, hogy máshol igyon többet, vagy hogy vigyázzon rá. Ki tudja...Már reggel 7 kor másnaposan jött, vagy inkább aznaposan, szóval a vers elmondása az nála turbógyorsasággal ment amin évekig kacagtunk még utána. " Dicsértessékanőkötezenaszentnapon" Levegő vétel nélkül. 

Jöttek sorban a helyi idősebb munkásemberei Tekszasznak   (ahol lakunk) 

, osztogattuk a virágokat, sürögtünk forogtunk bájologtunk. Visszagondolva ez is egy fajta alkalmazkodás volt a társadalomhoz. Nem akartam , mégis kellett.

Némely szokás azért jó volt. Vagy csak igazából a család szelleme hiányzik, és az átélt közös pillanatok, ki tudja.

Az mindig is hiányzott hogy falun lakva, népi hagyományokat tisztelve beöltözzünk, és úgy várjuk a locsolókat. Vagy éppen a szüret. Bár...Nem vagyok átlagos , így nehez lenne beilleszkednem az már egyszer biztos. Mindenesetre. Tavasz van. Újult erővel vetem magam bele dolgokba , és próbálok a jelenben maradni!

Reméljük sikerül ?: P

Boldog Vegán Nyuszit!