No, hát miért is ne nevezhetne Terianyu pszichomókusa be a blogger versenybe. Kalandokból sosem volt hiány. Ezek a kalandozások javarészt következményekkel jártak , amit úgy hívnak : SEBÉSZET. 24 hosszú évem alatt többet időt töltöttem a sebészet váró illetve rendelőjében mint a kisteleki vasút állomáson. (Pedig rohadt sokat utazok, és Kistelek itt van a "szomszédban".)

Ha jobban belegondolok körülbelül 9 éves koromig volt ez így, utána meguntam a jóképű Kovács doki dumáját hogy " Renikém már megint itt?"

 Pedig biz'isten de jól viselkedtem mindig/ ha orvosnál voltunk , és úgy döntöttem a fül -orr gégészet váró termét választom , mert  a sebészet már uncsi. Így kerültem a váró teremből havi rendszerességgel hallás vizsgálatokra a sok megfázás miatt. Majd miután kivertem itthon a balhét hogy érzem ahogy valami mászik a fülemben. Olyan mintha az agyamban mászkálna valami. A fülészet helyett az ideg osztályra kívánt Édesanyám vinni, mert szerinte hazudtam és mindenkinek elujságolta a családban hogy attól fél hogy én is olyan dilinyós leszek mint a gyerekek a horror filmekben akik skizofrének.  Hisztiztem és toporzékoltam mert irtó módon kellemetlen volt hogy valami mászkál és érzem de nem hiszi el senki. Egy pillanatra én is elhittem, hogy  megbolondultam. Emlékszem láttam egy jövő képet magam előtt amikor Dini és Reni a két legjobb általános iskolás barátnőm majd jön meglátogatni havonta egyszer egy zárt osztályra, és nem hozhatnak olyan finom Seherezádés robbanós cukorkát, mert tiltja a szabályzat.  Hogy csak pár percig láthatom őket, mert a gonosz nagydarab biztonsági őr megtiltja még azt is hogy labdázzunk a pöttyössel az udvaron. Félelmetes volt belegondolni ebbe. Sok év telt el, mégis tisztán emlékszem  az egészre. Nagy nehezen valami rokon unszolására Anyám elvitt az orvoshoz, mert " Te ez a jány nem szokott ennyit bőgni "  alapon már kezdte ő is belátni hogy valami nincs rendben.

A gégészeten egy nagyon unszimpatikus közel negyvenes néni volt az adjunktus. Tudod, az a szigorú, rajzfilmbe illő.  Belenéz a fülembe 

-Hol jártál?- kérdezi

-Erre arra. -válaszoltam ijjedten.

- Egy különleges pók van a füledben tudsz róla?

- "Na tessék. Hát mondtam én hogy nem hazudok ugye? Valami folyamatosan mászkált , hát éreztem."  

De semmilyen hang nem jött ki a számon csak elsírtam magam. Amitől Édesanyám mégjobban megijjedt és hallottam ahogy megkérdezi az adjunktust, hogy mivan ha lepetézett a pók a fülemben.

Felugrottam és üvöltve szaladtam ki az orvosi szobából a hosszú folyosón át és kiabáltam hogy neeeeeeeeeeeeeeeeeee.

 Miközben futottam, lepergett előttem minden. Lefekszem aludni, és arra kelek fel, hogy pókok mászkálnak ki a fülemből. Több száz apró pici pókocska. Ellepik a testem és megesznek. Meg is feledkeztem arról hogy még mindig futok. Vagyis próbálok. Hátam mögött Édesanyám üvöltve kér álljak meg, és mögötte az adjunktusnő. Feladtam a harcot, és bocsánatot kérve, szipogva bekísértek a rendelőbe, ahol fülmosás következett. 

Életem legrosszabb két másodperce volt, de szerencsére a pók távozása megnyugtatott. 

Felemelő érzéssel ballagtam ki a rendelőből, és mivel csak megrúgtam a dokinénit ott, ahol a legintimebben fáj, így csak egy virágos, gagyi feliratú orvosi matricát kaptam, amire nagyon büszkén évekig vigyáztam. 

Pár évvel később ismét kórházban kötöttem ki, mert valami oknál fogva nem jól hallottam, vagy csak össze -vissza kalimpáltam a hallás vizsgálaton ( ugye milyen zavaró, mert három sípolás után már az ablakot ütnéd ki a fejeddel ) így tubus került a fülembe a dobhártyám mögé ha jól emlékszem. 

-"Semmi kockázat , csak egy kis csiga, amire ha nem lesz szüksége a szervezete automatikusan kilöki."- erősködött a doktornő és a végén a család is, hogy " muszáj" megtenni. Ám legyen.

Tisztán emlékszem hogy az Új évet a kórházban töltöttem abban az évben.  Muteréknak volt egy szabad estéjük végre, és még talán bulizni is elmehetnek ugyanis én voltam a legifjamm generáció a családban.  Január elsején volt a műtét, és azon csodálkozom mai fejjel hogy ilyenkor miért műtenek az orvosok másnaposan-aznaposan, hiszen nem életmentő műtét volt.  Mandula kivétele és tubus behelyezése. Avagy lehet hogy azt hazudták hogy csak tubust raknak be, közben meg kaptam egy új lépet . Nna, ez örök rejtély marad! :)

Fontos volt a másnapi ébredésem. Arra keltem  hogy Édesanya fogja a kezem és sír. 

Nem értettem mi van, azt hittem miattam sír ( én naív)

Közlöm vele hogy miattam ne sírjon azt mondták rutin műtét és én jól vagyok, ne aggódjon.  Elkeseredetten, kisírt szemekkel rámnéz, és azt mondja el kell mondania valamit.

Megijjedtem.

-Rokit el kellett altatni mert rátámadott egy járókelőre.

Teljesen kétségbeestem. Roki egy kissé öreg, fehér husky keverék kutya volt. Az én kutyám. Hatalmas barna szemekkel és puha szőrös bundával. A sírás kerülgetett, de tartottam magam. Há' állat miatt nem sírunk ahogy Édesapám mondta mindig.

-De ami a mégrosszabb. Zámbó Jimmy fejbe lőtte magát. Hangos sírás tört ki belőle. ( Azt nem árt tudni hogy Anyu a legnagyobb ZámbóDzsimi rajongó az egész világon )

Túl sok volt az információ, így elkezdtem én is sírni. Mit sírni?! Bömbölni.

Szegény szobatársaim nem tudták mi történt a nagymama halt meg vagy elvesztettük a házat.

Emlékezetes volt, mert a mai napig azt hallgatom hogy milyen aranyos voltam amikor elsírtam magam Jimmy halálakor, közben pedig azért bőgtem, mert a szeretett kutyámat el kellett altatni. A mai napig nem mondtam meg , hogy a hőn áhított bálvány mindig is hidegen hagyott és nem azért bömböltem amiért ő hiszi.

Szeretettel ölel

TerianyuPszichomókusa